Hamarosan...

Hamarosan nyugdíjas leszek. Hihetetlen, hogy rohan az idő. Az ember ilyenkor leltárt készít. Mit csináltam eddig és mit szeretnék még? Vajon mennyit élek a születésem és halálom között? Lesz-e maradandó utánam? A gyermekeim és unokáim, hogy fognak emlegetni? Vajon hány embernek köszönhetek sok mindent és hány ember köszönhet nekem? Hasznos tagja vagyok-e társadalmunknak? Mit hoz még az élet?

Igen, azt hiszem sok mindent megéltem, egy nehéz gyerekkor után szakmát tanultam, érettségiztem, jogosítványt szereztem. Rátaláltam életem párjára, majd jött a két gyermekem. Azt hiszem akkor lettem felnőtt. Akkor éreztem a felelősségem súlyosságát. Az élet megtanított gyors döntéseket hozni, így rugalmasan kezeltem a problémákat.

Gyermekeim nevelése, boldogsága annyi szeretetet hozott ki belőlem, amire nem számítottam. Sokkal érzékenyebb lettem, magammal és másokkal szemben is. Elkezdtem másokon segíteni, közösségekbe járni, kapcsolatokat kialakítani. Gyermekeim képességeinek felfedezése új feladatok elé állított. Mondanom sem kell, hogy mindig ott volt mellettem egy segítség, egy társ, akivel mindent megbeszéltünk, együtt döntöttünk, együtt vittük a kereszteket is, ami volt bőven. Mert ugye egy házasság nem csak öröm, hanem sok bánat, sok gond és sok feladat is.

Egy súlyos betegség után feladtam az addigi szakmámat, becsuktam a szépséges kis üzletemet. Akkor azt hittem, hogy itt a vég. Aztán megint az iskolapadban találtam magamat, új szakmákat tanultam, új munkahelyem lett, gyermekeim pedig egyre nőttek. Gimnázium után egyik gyermekem főiskolás lett, másik gyermekem szakmát tanult, és egyszer csak azt vettük észre, hogy kirepültek a szülői házból. Egyedül maradtunk és megint jöttek a gondolatok. Ültettem fát, építettem házat, szültem két gyermeket. Mi jöhet még?

Jöttek a feladatok, jöttek új tanulási lehetőségek, jöttek a segítség kérések. Megint együtt segítünk, ott ahol tudunk.

Közben született két gyönyörű unokánk, akik szüleikkel Kanadában élnek. A szívünk szakad meg a hiányuk miatt, de egymást erősítve megyünk tovább. Elvesztettünk nagyon sok mindenkit, a hiányuk feldolgozása szintén közös feladat.

Sok embernek köszönöm a segítségét és a bizalmát, ilyen az oktatóm, aki meglátta bennem a különleges képességet a szakmámban. Köszönöm a középiskolai osztályfőnökömnek a pátyolgatását, biztatását. Köszönöm az atlétikai edzőmnek a durvaságát, megtanított összeszorított foggal teljesíteni a feladatot. Köszönöm a sok gáncsoskodó embernek a hozzáállását, erősebb lettem, kitartóbb lettem.

Azt mondta Édesanyám, hogy kislányom, most már a jég hátán is megélsz... Én is így érzek a gyermekeimmel kapcsolatban, mindent megtanítottunk Nekik, megmutattuk a lehetőségeket, hogy mit használnak, mit visznek tovább, az már az Ő feladatuk.

Amíg itt leszünk ezen a földön, mindenben segítségükre leszünk, és nem csak Nekik, hanem mindenkinek, aki hozzánk fordul.

Hamarosan nyugdíjas leszek..... Tele tervekkel, vágyakkal. Kérem a jó Istent, hogy egészséget is adjon hozzá.